Az elektrosokk szimulátorok története 1. rész

Mi is az az Elektrosokk szimulátor? Elektrosokk szimulátornak nevezhető minden olyan automata, ami valós vagy szimulált áramütést mér a felhasználójára terápiás vagy szórakoztató célból. Általában kijelenthető, hogy a legelterjedtebb módja az áramütésnek, amikor a felhasználó a gépből kiálló két kart ragadja meg. Valószínűleg Magyarországon nem sokan hallottak az Elektrosokk szimulátorokról, nem találtunk dokumentációt arra vonatkozóan, hogy használták-e itthon ezeket az automatákat. Az kijelenthető, hogy a Nova Production cég által gyártott siker gépek pár nagyobb játékteremben és a Balaton parton is megtalálhatóak voltak a ’90-es évek végén. A Tower of Terror, az Addams Family Generator, és a Star Trek Borg Contact pár példányban eljutott az országba, sikeresek is voltak, de a magas bekerülési ár, és karbantartás hiánya hamar kiirtotta ezeket a játékokat a termekből. Az alábbi fordítás a Shocker játékok történetét hivatott feltárni, a kezdetektől, kiemelten foglalkozva a szórakoztató célú Elektrosokk szimulátor gépeken át, egészen a napjainkban használt „rázó gépekig” . Az eredeti cikk a http://gamestudies.org/1302/articles/parisi weboldalán található, az alábbiakban David Parisi által közölt tanulmány fordítása olvasható.


Az elektroterápia történelme/technikája:

 Az első elektrosztatikus generátor feltalálása után egy teljes évszázaddal az elektromosság még mindig igen szűk felhasználási területre korlátozódott, a legtöbb esetben fantasztikus technikai csodaként bemutatva, de inkább látványos volt, gyakorlati értelem nélkül. Sokáig csak egy terület volt ez alól kivétel, a gyógyászat. A leyden-i palack 1774-es feltalálása oda vezetett, hogy minden betegséget és kórt elektromossággal próbáltak gyógyítani (Bertucci, 2007). Megszületett az elektrosokk és vele a "képzett" elektroterapeuták is. A kezelések fájdalmasak voltak, az emberek pedig már az első időktől meglehetősen kétkedve fogadták. Mindezek ellenére a tapasztalatok központi kérdéssé váltak mind a kezelési eljárások, mind a gépek tervezése során.

A betegek elektromos árammal szembeni toleranciája is talány volt: egyes esetekben a túlzott alkalmazása inkább káros volt, semmint bármilyen haszonnal járt volna.  Ezzel szemben mások, ha nem érezték elég intenzívnek az áramütést, egyben azt is gondolták, előnyös hatása sincsen, így muszáj volt a beállításokat tolerálható keretek közé szorítani. 1784-es tanulmányában George Adams különböző elektrosokk fajtákat taglalt. Az egyik kezelést így jellemezte: "enyhe és kellemes", "mint ahogy könnyű szél kellemesen borzol, egyszersmind mégis melegít" (Tanulmány az elektromosságról, 1784, 324.o). A későbbi írások is hasonló tapasztalatokról számolnak be: Celia Hayes 1884-es az Elektroterápia alapelvei című munkájában elemzi a különböző megoldások hatásait: az "elektromos tű" például "olyan érzést kelt, mintha egy vörösen izzó tűt döfnének a bőrbe". Az "elektromos kauteterizálás", amikor egy elektromosan töltött drótkefét húznak végig a bőrön, "éles, égető érzést kelt, amely pontosan olyan, mint a hagyományos kauterizálás" (sebkiégetés) (1887,214-215.o.).

Ha a páciens elektro-doktorra bízta a kezelést, azok gondosan szabályozták az alkalmazott áram erősségét a kényelmetlenségek minimalizálása és a vélt kedvező hatás megtartásának érdekében. Az ilyen orvosok tanulmányaik során a saját testükön is kísérleteztek, hogy később jobban értsék pácienseik reakcióit. Működésük során inkább operátornak nevezték őket, így jobban megértették az egyes emberek egyedi ellenálló képességét illetve érzékenységét, és pontosabban be tudták állítani a sokk mértékét . A pontos "dózis" során, akárcsak a gyógyszerészek, figyelembe vették a páciens korát, etnikai hovatartozását, nemét, sőt, a viselkedését is. (Haynes,1887, 276.o)

Az elektroterápia szó szerint egy áramkörbe kapcsolta az orvost, a pácienst és a gépet magát. A páciens érzékelte, és reagált a sokkra. Az orvos gyakran a saját testét is összekapcsolta a géppel, saját magát használva elektródaként, így még pontosabban szabályozva az áramerősséget, mint ahogy a sokszor kiforratlan kezelőszervek ezt lehetővé tették volna. Az elektromosságot előállító gép úgy vélték leküzdötte a szervezet "elektromos ellenállóképességét" (nem konkrétan ellenállását), azt is gondolták, hogy az egyes emberek eltérő testfelépítése egyben azt is jelenti, hogy másképp vezetik az áramot. Ettől függetlenül, a páciensek tapasztalatai arról tanúskodtak, hogy a kezelés során alkalmazott áram erőssége, a kezelés ideje, illetve a kezelésnek alávetett testtáj kiválasztása ritkán volt pontosan meghatározható, sőt, esetenként teljesen véletlenszerűen lettek megállapítva.

Sokkoló külsőségek

 A szórakoztató célú sokkgépek megjelenése 1886-ban felborította a törékeny egyensúlyt. A körből kikerült a terapeuta, szerepét pedig maga a páciens vette át, maga a gép pedig egy érmével üzemeltethető berendezés lett. A Volta Electric Automaton (1920 körül, Costa, 1968,151.o) és az Electric Sailor (1910 körül) lehetővé tette, hogy a felhasználó saját maga állítsa be a kívánt erősséget (Costa,1988, 144.o), ezáltal azt is sugallva, hogy az elektroterápia esetén az orvos maga gyakorlatilag felesleges. Amellett, hogy általánosságban "jót tesz az idegrendszernek" , a Silent Physician-t (Mills Novelty Company, 1904 körül) úgy is hirdették, hogy képes "minden izombántalmat" anélkül kezelni,  hogy ehhez szükség lenne egy elektroterapeutára. A Peterson Medical Electro Battery-t (1904 körül) úgy reklámozták, mint "enyhe, élénkítő elektromos kezelés az idegek erősítésére", miközben a "mennyit bírsz ki" szlogen arra bátorította a felhasználót, hogy tegye próbára a saját testét a legerősebb fokozaton is.

elektrosokk szimulátor electric sailor                           

                 Electric Sailor                                                     Silent Physician

Egy tipikus, korabeli sokkgép az alábbiak szerint épült fel: jellemzően szerepelt az "elektromosság az élet" szlogen, két fém fogantyúval kellett működtetni, amelyeket megcsavarva lehetett növelni az áramerősséget, illetve egy numerikus kijelző, amely ezt számszerűsítette. A legerősebb fokozat elérést a legtöbb gép hangos csengőszóval jelezte. Egy 1886-os gyártású gép még ettől is messzebb ment, és az elért áramerősségről egy kártyát is "nyomtatott" (Costa,1988, 147.o), így örökítve meg az élményt. Annak ellenére, hogy a legtöbb játékgép történész elismeri az ilyen gépek gyógyászati gyökereit is, mégis hajlamosak arra, hogy a sokkgépeket egy kalap alá vegyék az egyéb fizikai erőt vagy állóképességet felmérő gépekkel, hisz ezek a gépek is egyfajta erőpróbát jelentettek a még mindig jórészt ismeretlen elektromossággal szemben. Ebben az értelmezésben a gépek kifejezetten férfias megjelenésű, erőteljes játékost feltételeztek, aki látványos küzdelmek árán győzi le a játékteremben az elektrosokk kellemetlenségeit.

Bár az orvosi elektromosság vélt jótékony, vitalizáló, a városi ember megfáradt testét felfrissítő hatásait igazoló felmérések megalapozottak voltak, jótékonyan elterelték a figyelmet arról, hogy az említett fáradtságot maga a városi élet hozta magával. A népszerű Imperial Shocker -en egy fiatal nő mosolygó képét helyezték a középpontba, oldalt pedig díszes, öntöttvas nőalakok foglalták keretbe, azzal kecsegtetve a játékost, hogy a szép külső elérhető az elektrosokkal. Az Imperial Shocker összekapcsolta a szépségipart az általános terápiás hatással, amely tovább táplálta a kialakulófélben lévő fogyasztói kört.  A sikert az is erősítette, hogy ez elektroterápia már egy érméért is "egyéjszakás kalandot" ígért, a költségek pedig a gépek szélesebb tömegben történő elterjedésével egyre csökkentek. 

imperial_shocker_eletrosokk_gép

A szórakoztató célú elektromosság elterjedése leszűkítette a felhasználási területet a kezekre, megrengetve azt a teóriát, hogy a gyenge idegek rendszeres elektromos feltöltéssel erősíthetőek. Korábban ugyanis az az elképzelés volt az egyeduralkodó, hogy a kezelést elsősorban a problémás, gyakran mélyen és fájdalmasan elérhető helyeken fekvő területeken kell alkalmazni. A korábban használt szondák, nedves szivacsok minden elképzelhető és elképzelhetetlen testtájékon megfordultak, beleértve a szemeket, a torkot, húgycsövet, de még a végbelet is (Haynes, 1887, 383,371,314, 286.o). A játékgépek ezeket az igen kellemetlen eszközöket szelídebb megoldásokra cserélték, úgy állítva be a két kezet, mint az emberi "elem" pozitív és negatív töltőpólusait. Ebből a szempontból a korai játékgépek meglehetősen játékszerűtlenek voltak: inkább egyfajta automaták voltak, amelyek a megfelelő összeg ellenében "kiadták" a szükséges töltést. Ez a szempont pedig felszínre hozza a gépek tisztán szolgáltató mivoltát: az városi élet által érzékszervileg túlterhelt, kimerült szervezet feltöltését , "éltető" energiával ellátását.

Így egyes gépek sokkal inkább estek szolgáltatóipari, semmint szórakoztatóipari kategóriába. Georg Simmel századfordulós írása a városi életről egy háromszöget állít fel, az idegállapotot, pénzt és az érzékeket helyezve a három sarokba. Ezeket tompítja folyamatosan a városi élet, míg az érzékszervek már képtelenek különbséget tenni a dolgok között (2002. 14. o). A városi ember állandó fásultsága tehát a folyamatos érzékszervi túlterheltségből, és az idegi kimerültségből ered. Mivel ezáltal nem tudnak az érzékeikre támaszkodni a dolgok minőségi megítélésében, egyedül a pénz maradt, mint elsődleges értékmérő, amit Simmel "félelmetes mércének" hív, és rámutat a dolgok eseti megítélése helyett hogyan lesz az egyén a matematikai mennyiség foglya.  A pénz, mint egyfajta megoldás működik, kompenzálva a működésképtelennél vált, túlterhelődött érzékszerveket, amelyek már nem képesek ellátni a feladatukat, és egy testetlen értékelési mechanizmussal tehermentesítik magukat. Az elektromos energizáló automaták ezt fordították meg: a pénzért (érméért) cserébe idegi felfrissülést adtak, így a városlakók visszanyerhették a vitalitásukat, és a pénz helyett újra a saját érzékszerveikre támaszkodhattak, hogy megkülönböztethessék egymástól a különböző behatásokat. A terápiás célú elektrosokk azonban különbözött a traumatocentrikus sokk fogalmától, amit pl Wolfgang Schivelbusch vagy Tim Armstron kultúrtörténész írásaiból ismerhetünk, és alapvetően az ember és gép közti energia átviteléről szólt.


Szórakoztató elektroterápia

 

 A korai évekből származó elektrosokk szimulátorok alapvetően csak az áramütésről szóltak, a későbbi modellek az áramütés (vélt) jótékony hatását játékélménnyel próbálták kombinálni, egyszerre adva így felfrissülést és kihívást, amely magával hozta a növekvő bevételt is. Az ilyen kettő- az-egyben szolgáltatást nyújtó gépek hamar népszerűvé váltak, hiszen ha a játékos nem is tudta teljesíteni az egyre növekvő áramütés adta kihívást, akkor is megmaradt a "gyógyító" bizsergés a karjaiban, amely jelezte, hogy nem volt ablakon kidobott pénz az, amit a gépbe dobott. A számos gép közül leginkább az Exhibit Supply Company Spear the dragon nevű, 1927-es gépét emelhetnénk ki, amelynél a gazdagon illusztrál kabinet épp úgy fontos része volt a játékélménynek, mint maga az áramütés.

 3000


A Spear the dragon a két fém markolaton keresztül egyre növekvő erejű áramütéssel működött, ahogy a játékos figurája egyre közelebb ért a tűzokádó sárkányhoz.

Az 1880-1920 években volt a sokkgépek aranykora ( Peña, 2003. 99. o.), habár a népszerűségük folyamatosan csökkent. A Spear the dragon gép viszont sikeres gépnek számított mind a "frissítő" hatás, mind az erőpróba miatt.


A Spear grafikája egy sárkányt ábrázolt, aminek a szájából lángnyelvek csapnak ki, az áramütés pedig úgy növekedett, ahogy a játékos figurája egyre közelebb ért a sárkányhoz
. Ez felidézi azt a korai elméletet is, hogy az elektromos áram folyékony tűz, amely a testrészek között áramlik. Bár 1926-ra ezt az elméletet megcáfolták, az érzés, ahogy az elektromosság áramlik a testben, valóban olyan, mint a láthatatlan tűz. A Spear esetében az áramütés volt az az eszköz, amely igazán bevonta a játékost a játék világába: tapintás, vizuális és hangélmény,a növekvő erejű áramütés egyszerre szimulálta a sárkány tüzes leheletét, ami a játékos figuráját éri, miközben "éltető" energiával töltötte fel a játékos testét.

Azt a játékost, aki elég ideig tudott ellenállni az áramütésnek, azaz a lándzsája elérte a sárkányt, annak pusztulását hangos harangszóval díjazta. A hasonló gépekkel együtt, mint a Le Deringable (A léghajó, Jenz & Meerz, 1929) vagy a Motor-Car Game (Presser, Moody, Wraith & Gurr, 1924), a Spear sikerrel foglalta egybe az orvosi célú elektrosokkot a látványos, interaktív megoldásokkal, és emellett hangsúlyozta az áramütés fájdalmas, de "hasznos" mivoltát.

 Az ilyen gépek, amelyek jutalmazták is a játékost, ha elérte a legmagasabb szintet, megtestesítették azt az elvet, hogy az áram kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság (Haynes, 1978, 147. o).

Az ilyen gépek tehát az elektrosokkot gyakorlatilag eladhatóvá tették, a díszesen faragott markolatok nem csak a testet energizálták, de a magát az üzletágat is. Az Electric Sailor 1910-es reklámja, a "Sokkoló a bevételem" (Costa 1998, 144 o.), szó szerinti értelembe feltöltötte a játékos testét, szélesebb körben értelmezve pedig, megmozgatta mind a közösségi, mind a kereskedelmi életet.

Terápiás vibráció:

A terápiás célú, de kényelmetlen áramütés helyett a Watling Manufacturing Company három karos Vibratory Doctor (1904) gépe nemcsak általános testi felüdülést kínált, de megoldást ígért merev nyakra vagy fájós hátra is. A gép vibrációs elven működött, a páciensnek a gép elejéből kiálló, gumi karhoz kellett nyomnia a testét. A feliratok azonban egyértelműen megkülönböztették a gépet az elektromos sokkgépektől, illetve kiemelték, mennyivel kellemesebb érzés (a vibráció) az áramütésnél. Míg az elektrosokk szimulátorok feliratai azt állították, hogy az elektromosság maga az élet, a Doktor azzal érvelt, hogy a mozgás (vibráció, rezgés) az élet alaptörvénye, és a gép terápiás működési elve egy természetes biológia folyamatot serkent. Továbbá, a Doktor elszigetelte a játékost magától az áramütéstől, az elektromosságot veszélytelen rezgéssé alakítva, de megtartva annak "fiatalító" hatását.

doktor elektrosokk szimulátor


Felfedezhető a kapcsolat a korábbi és a párhuzamosan létező gépek kiszorulása, átalakulása és a Doktor megjelenése között, ahogy a direkt elektrosokk lassan átadta a helyét a vibrációs működésnek. Ezzel egy időben jelentek meg az orvoslásban is az elektromos vibrátorok, amellyel a hisztériás rohamokat próbálták kezelni, ahogy Rachel Maines 1998-as "Az orgazmus techológiája" című könyve is megemlíti.

Eredetileg gőzmeghajtású vibrátorokat fejlesztettek ki, hogy tehermentesítsék azokat a férfi orvosokat, akiknek kézzel kellett stimulálniuk a betegeiket. Az elektromosság megjelenésével szélesebb körben tudtak az ilyen gépek elterjedni. Habár könnyebben kezelhetővé váltak, az akkumulátoros modellek még mindig bumfordiak voltak, de az elterjedő elektromosság tovább segítette, hogy az ilyen gépek a rendelőkből az otthonokba is beköltözhessenek, és az orvosoktól a korábbi páciensek kezébe kerülhessenek. Maines ezt közösségileg álcázott technológiának hívja (1998, 18-20.o), ebben az időben a vibrátorok nyíltan kaphatóak voltak, és a reklámjaik gyakran népszerű folyóiratokban is megjelentek. Egy 1910-es vibrátor reklám egy az egyben átvette a Doktor reklámszövegét „rezgés az élet”. Ebből a megfogalmazásból a korabeli olvasó kétértelmű következtetést is levonhatott, lévén a Doktor egy félmeztelen férfialak, egy hosszú, vibráló, fallikus rúddal a kabinet elején, így könnyű volt kapcsolatot találni a rekreációs gépek, a vibráció és elektromosság, valamint a szexualitás között. Ezek a kapcsolatok csengenek vissza manapság a Rez ritmikus vibrátora esetében, de alakítottak már át Xbox kontrollert vagy Novint Falcon kontrollert is szexuális játékszerré. 

 

A elektrsokk szimulátorok története 2. rész

 

Fordította, szerkesztette: Fridli László & Lugosi András 2016 március

 

 

 

 
Cikkek · 2016. január 20.
 
vissza